m

Reggelente elszáguldok egy újonnan nyitott óvoda mellett. Sóvárogva szimatolom a kiáramló halaskenőcs illatot és melléképzelem a gőzölgő tea citromos aromáját is.
Ovis korom óta eltelt több,mint másfél évtized. Ovis koromban azthittem a felnőttek okosak, magabiztosak és főképp felnőttek.
Sokminden eltelt a másfél évtized alatt, például a szorongásaim oka, a hajam hossza, a cipőm mérete, az hogy már nem hordok pörgősszoknyát és pelerint, hogy már nem rólam kell gondoskodni, hanem lassan én gondoskodom más(ok)ról.
De azért sokminden ugyanúgy maradt, szeretem az almát és a citromos fagyit, félek ha kiabálnak rám, este kakaót iszom,szeretem a süniket és az őszi falevelek csillanását az esőzéstől zöld pázsiton.

Az előbukkanó emlékeim megerősítenek abban, hogy az életutam mindenegyes macskaköve és minden kicsi botlása - a fájdalom ellenére is - a mostanra kiépített téglaalapű fellegváram felé vezető utat alkotják. És akármennyire hosszadalmas és helyenként lyukacsos ez az út... nélküle nemlenne célom sem.