Úgy döntöttem, hogy addig gyaloglok, amíg a lábam visz, és addig, amíg nem nyerek vissza valamiféle fél-normális lelkiállapotot.
Szóval mentem és mentem, savanyú ábrázattal szeltem a járdákat, gondolatfecnik ellen papírfecnik verekedtek az amortizált agyamban.
Aztán zihálva megálltam egy papírüzletben, vettem új sötétzölden író tollat és folytattam a gyalogoskatonát meghazudtoló sebességű rohamomat.
Közben végig vinnyogtam  és adrenalinos szívdobogáson kívül nem éreztem semmit a mellkasomban. Hideg és üres.

Végül felhívtam Kedvest.
Most már nem vinnyogok és a szívem Érte dobog.