A régmúlt jéghideg szele végigzongorázott jólrejtett bordáimon. Összébb húztam a kabátom, s minden lépésre mantráztam egy szavat: ön-ző, ön- ző.

A sokéves egysíkú gondolkodás úthengerként simították ki agytekervényeim nagyrészét. A tükörsima területeket most töröttnyelű kisásóval próbálom visszatekergetni, kisebb-nagyobb sikerrel.

S tudom, a megbocsájtás az egyik legjobb dolog a világon, ám megbocsájtani magamnak a látszólag feledett múltat sosem lehet eléggé. Szorongás formájában támad az emlékhadsereg, várom melyik sarokból tör rám egy sötét harcos, revansot követelve.
Meg-ér-de-mel-ném, meg -ér-de-mel-ném.