Kihalásztam a félkoszos futócuccaim az ülőke mögül, s most, hogy kiderült, valószinüleg semmilyen manó(nukleózis) nem élősködik a véremben, elindultam egy lassúfutós gondolatszalajtó kalandra.

A délutáni szitálóesős szürkeséget színeslevelű égszinkék-napsárga koraeste váltotta fel, a sokat emlegetett tavacskában visszatükröződő bárányfelhőket a kacsaraj vacsorakereső menete töri meg.

Tegnap a kézenfogós este meghitt hangulatát egy durva dokumentumfilm igyekezett tönkretenni, nem voltam jó passzban s az elmúlt hónap szorongás-vulkánja könnylávája fél pillanattal volt a feltörés előtt. Hajamat búskomor arcomba fújta a szél, gondosan elrejtve azt. S ekkor Kedves hátulról elkapott, megölelt, és addig csókolt amíg a könnyláva tejkaramellává nem változott.
Sok könnyből sok tejkaramella - elég volt az egész esténk édestéséhez. Szoros kézfogásban még a szél sem hűtött, váratlan csókok és hátsimogatások közepette értünk haza.

Kézenfogva aludtunk el, reggeli csókkal ébresztettem.

Égből kapott szerelemmel égből kapott erő is jutott nekem. Így még erőtlenül is könnyű futni, s nem csak futni...