Amikor a jól összehangolt orchestra pompázatos zeneszavától mosolygó karmester egyre gyorsabbra és hangosabbra vezényli a darabot, valaki elrontja. Megtorpan az egész mű, lassan és keservesen megy az újrahangolás majd -kezdés.
Tátott szájjal és tehetetlenül bámultam a bennem játszódó hangos muzsika hirtelen végét, félrehangoltam valamit, egy időre megállt a jólműködő gépezet, s most áll. Nem dolgozom, nem futok, nem írok, nem élek. A világomat lassan bevonó cukormáz megpuhult útközben, képlékeny és megmentésre vár. Rózsaszín világomból csak a rózsaszín pulóver, a rózsaszín textilzsepkendő és a pizsamám rózsaszín csíkja maradt.
Szőkehercegem külföldön van, én pedig a lehető legbelsőbb földön, a paplanom alatt várok egy biztató ölelésre ami sorsfordulatot válthatna ki.

Oké, beismerem. Talán túl sok volt a jóból, most a napfény utáni szélvihar jött, szomorúfűzként lengedezem benne.