Ilyen napok,ilyen biztonságok.

Mostanság korareggeltől sokádélutánig a szoba sarkába félighasznált papírszalvétaként begyűröm magam a könyvek meg füzetek és színesfilcek halmaza alá, hogy onnan félszemmel se lessek ki a világ történéseibe.
Estefelé, egésznapos gubbasztástól megtörten kicsi bogárként gömbölyödök párom karjába, elégedetten szállok alá a személyes álomvilágomba.
Ez nekem a biztonság. Pont ez az izoláltság jelenti a biztonságot, mert ilyenkor tudom hogy nem bánthat senki és tudom hogy nem itélezik senki, mert nem lát senki és talán már egyébként sem ismerne fel senki.

Ezek az izolációk hiányozni fognak, majd ha nemsokára ennek az ölelésbe- vagy könyvekbe elbújós időszaknak vége lesz. Kicsit félek. Egyszerűen szükségem van a kedvenc sztereotípiáimra.
Még akkor is ha néha bambán, saját életrajzom utálkozó burleszk hőseként pislogok a semmibe. De akkoris ... a megszokott rituálék a lételemem. Nem lehet vége. Még ne. Sohasee.