szilánkok, gondolatporcelánból

Magam is csodálkozom hogy néha tényleg elég egy ölelés. Nem mintha nem kellene több,de az ölelés is elég.

Néha hazudnom kell, és nyomaszt. Régen jobban ment- akárkinek akármit, mostmár nemtudok, nemakarok, nemmegy.

Magamnak nem kell hazudnom, rég volt ilyen állapotom,de most van.

Paranoia, fóbiák és obszessziv gondolatok - ők a barátaim már szinte,megtanultam velük élni. Ha nem nyomom vissza őket görcsösen - olyankor ugyanis támadnak napokig, mint a vadállatok életükért harcolva, akkor a háttérben maradnak s csak itt-ott lépnek akcióba,amikoris gyomrotösszehúzvva sötét kúttá alakitják az elmém. 

Hovatovább,egyre távolabbinak tünik a múlt, néha azt hiszem hogy nem is volt, csak egy félrefogalmazott mese része minden emlékem, egy azon mesék közül, amelyeket annyit szőttem paplan alatt, kémia alatt, tanulás közben, álmomban. De mivan ha tényleg?

Semmire se jó semmi, tudom rég. Alexander Supertramptől tanulva viszont, ez az ócska semmirekellő élet ebben a félresiklott világban is elviselhető, ha van kivel tölteni maradék perceidet.

A magányom viszont hiányzik. Ő volt a párom, Magány. Szerettem, elhagyott. Így van ez, akit szeretsz, elhagy. 

Keserédes az élet. A kérdés csak az hogy mikor keserebb és mikor édesebb. Na meg az, hogy a keserűt vagy az édeset viseled jobban. És hogy melyiket szereted jobban. Néha választhatsz,néha keverheted, néha meg nem tehetsz semmit, mert ledönt egy keserű lavina. Nemtudhatod viszont,melyik nap kel fel a nap édesen melegitő sugara,hogy leolvassza rólad a vastag,befagyott keserű-réteget.